Pszt! – akart finoman figyelmeztetni a férjem. – “Ekkor egy mély, suttogó hangot hall”… – folytattam. Erre megkocogtatta a vállam: – Már alszik, abbahagyhatod – suttogta mosolyogva. Ennyire belemerültem az esti mesébe, ami a friss, ropogós A világ legdrágább kincse volt. Minden alkalomra veszek valamilyen mesekönyvet. A lányunknak, a férjemnek, az anyukámnak… A lányunk névnapjára A világ legdrágább kincsét adtuk. Ez a címe, és bár giccsesnek hangzik szerintem, néha a giccsesnek tűnő dolgok is lehetnek jók. Eme mese egy (és itt megállok az eszperente használattal) kismajomról, Monoról szól, aki egy félrehallás következtében elindul, hogy megkeresse a világ legdrágább kincsét. Aranyat, ezüstöt, drágakövet… Mielőtt ünnepélyes keretek között átadtuk az ünnepeltnek a könyvet, beleolvastam, és kicsit csalódtam, valahogy nem állt össze, hiányérzetem volt. Aztán jött a csiribi-csiribá: miután odaadtuk, egy számomra meghökkentő dolog történt: a gyereknek felolvasva működött a szöveg. Varázslat történt: ami magamban olvasgatva csak jópofáskodó mondatoknak tűnt, az felolvasva jópofa, bűbájos, nyelvi játékkal és élettel teli lett! Működtek a kikacsintások, a narratológia, a viccek, a pöszeség, a sziszegés, a karakterek. Mert igazi, szerethető, vicces karakterek ezek a dzsungellakók! A szlengben ásítozó lajhár, a bölcs kutya, az álarcokat, mármint maszkokat áruló kaméleon… mind-mind zseniális. Az állatok csak egy dologban egyeznek: mindnek van már kincse. Mono pedig a történet végére maga is megtalálja. Az illusztációk kedvesek, szépek, a nyelvezet pedig menő, olykor nyelvtörő. :) Csoda kis történet a legfontosabbról, amibe úgy bele lehet feledkezni, hogy fel sem tűnik, hogy a gyerek már alszik. Ajánlott kotosztály: 0-3 évesek